Pszichológusként munkámat leginkább a személyközpontú szemlélet határozza meg, mely a szerteágazó pszichológiai iskolák egyike. Létrejötte Carl Rogers nevéhez kötődik. Rogers személyiségelmélete megalkotásakor abból az alapfeltevésből indult ki, hogy az ember egy egész, egy organizmus, amely élete során mindig önmaga kiteljesítésére, környezetéhez való alkalmazkodásra, az egészséges életre törekszik. A pszichés nehézségek gyakran abból fakadnak, hogy egy korábbi életszakaszban szükséges alkalmazkodási forma a jelenben már inkább hátráltatja a további változást.
 

Kutatásai során arra fókuszált, hogy a segítő-kliens kapcsolatban mik azok a feltételek, amik leginkább támogatják a kliens "aktualizáló potenciálját", tehát az önkiteljesítésre való törekvést. Azt találta, hogy a segítőnek három értéket kell megjelenítenie: az empátiát, a másik személyének feltétel nélküli elfogadását és a hitelességet (őszinteséget).
 

A két személy között létrejövő kapcsolat hangneme, minősége, elfogadó légköre sokkal jobban befolyásolja a folyamat sikerét, mint a “terápiás technikák” alkalmazása. Ezért munkámban a másik személy megfejtése helyett elsősorban arra koncentrálok, hogy pozitív, támogató légkörben érezhesse magát, tudja, hogy figyelek rá, és így ő fejthesse meg önmagát.